Újdonság: Az előző rész és a kiegészítő sikere után az Infinity Ward elkészítette a folytatást, amelyben ismét átélhetjük a háború borzalmait. A fejlesztők nem ültek tétlenül, sok újdonságot raktak a 2. epizódba. Új sérülésrendszer, átszabott irányítás, felturbózott grafika és még sorolhatnánk. Single Player: Az első pillanattól látszik, hogy a fejlesztők nemigen változtattak a bevált recepten. Ismét 3 nemzet seregében kell helyt állnunk a németek ellen. Az orosz gyorstalpaló szoldzsörtanfolyam csak felfrissíti bennünk az irányítást és hamar megtanít a gránátok hajigálására, igaz kicsit másként. A hangulat már megint mindent ver, nem akármekkora érzés látni, ahogy felrobban előttünk a ház, elhúz felettünk a tank, vagy egy csőben lopakodunk a német helyőrségek felett. Hull a hó, füstölnek a lerombolt épületetek, tehát a környezet is adott egy jó kis erezdeelahajamhoz. Vasili közlegénnyel megjárjuk Sztálingrádot, minden egyes méterért ádáz küzdelem folyik. Az első küldetések végigjátszása után elérhetővé válik a brit kampány is, ahol John Davis és David Whelss bőrébe bújva kell csatát nyernünk Afrikában és Európában. Óriási csatákban veszünk részt (hogy miért nem mondom, h eposzi, az majd később kiderül), elég csak El-Alameint, Toujanet, vagy Caent említenünk. Társaink igen jól teljesítenek, igaz néha előfordul pár baki, beleszaladnak a gránátba, vagy hagyják magukat agyonlövetni. Az ellenfél is kitesz magáért, bőszen hajigálja a gránátokat és használja a puskatust. A helyzetnek megfelelően próbál taktikát kialakítani, bekerít, fedezékbe megy, stb. Apropó gránát. Az új rendszer nekem elég furcsára sikeredett. Látjuk, hogy hova esnek a gránátok, de amikor mi dobunk szeretetcsomagot, azt már külön gombbal kell megtennünk. Szerintem maradhatott volna a görgetés... Nagyon fontos azonban a füstgránát használata, ezzel rövid idegi megvakíthatjuk a mesterlövészeket és a géppuskásokat. A küldetések még mindig elég lineárisak, de most már azért több útvonalon is teljesíthetjük feladatainkat. Ha végeztünk Európában is, akkor irány Normandia, Bill Taylor tizedessel kell felküzdenünk magunkat Point du Hoc-ra. Számomra ez a játék legkiválóbb része, amint kiszállunk a csónakból, azonnal a földre is kerülünk, szerencsére egy felcser felsegít. Mellettünk lángba lobban egy másik partraszállító jármű. Társaink üvöltésétől, az aknavetők tüzétől, az MG 42-es ropogásától feláll a hátunkon a szőr. Szerencsére a szanitéc hamar helyrepofozza Billünket, és egyből irthatjuk a védőket. Miután felmásztunk a sziklára nagy nehézségek árán, a tetőn bunkereket kell kitisztítanunk. Ezután el kell foglalnunk a kicsiny települést is, és hátrálnunk kell a német ellentámadás elől. A hangulat végig isteni, egy percnyi nyugtunk sincsen, a fejlesztők ügyesen adagolják az izgalmakat. A partraszállás semmi volt? Hát akkor foglaljuk el a Hill 400-t. Tüzérség? Erős utánpótlás az ellenségnél? A rangerek mindig helytállnak. Összefoglalva számomra ez az egyik legjobb single player játék, amivel valaha játszottam. Multiplayer: Sajnos itt már nem olyan rózsás a helyzet. Hiába a csodás grafika, a felturbózott mapok, de a multi igen gyengére sikeredett. Nagyon komoly hiba, hogy nincsen csalás elleni védelem, amit már régóta ígértek, de még mindig nem érkezett meg. Kaptunk egy shotgunt, ami egyáltalán nem kellett volna, csak kempelésre használják. Megvárnak a sarokban aztán már meg is haltál, halálos fegyver ámbár pontatlan. Második komoly hiba az idióta sérülésrendszer, mind Single, mind Multiplayerben. Kapunk egy olyan lövést, ami az előző részekben leterített volna? Semmi gond, keresünk egy fedezéket és pár másodperc múlva már egy karcolás nélkül vethetjük be magunkat a harcba. Számomra az is szomorú tapasztalat, hogy nem kell semmi gyakorlás a játékhoz. A 8 éves SZTK szemüveges Ödönke is bármikor leszedhet gyakorlás nélkül. Az első részben és az United Offensiveben sokkal jobbnak kell lenni, hogy a játékos sikereket érjen el. Itt ez elsőre megy.